Sophie Kinsella – Mézeshetek

A romantikus komédia kényes műfaj, nagyon könnyen válhat idétlenné. Nos, ez a regény folyamatosan ezen a nagyon vékony határvonalon billegett. Olyannyira, hogy többször nagyon erősen ott tartottam, hogy leteszem – örökre. Azért nem, mert ettől függetlenül irtó kíváncsi voltam, hogy végül hova is fog kilyukadni a történet – bizony ez, becsületére legyen mondva, csak elég sokára lesz nyilvánvaló -, meg mert éppen olyan élethelyzetben voltam, hogy vagy ez, vagy a dögunalom. És akkor már inkább ez.

A cselekmény két nővér – külön-külön, felváltva történő – beszámolójából követhető, akik elég szoros kapcsolatban állnak egymással. Olyannyira, hogy a nővér jogában állónak érzi, hogy akár a húga mézesheteibe is belerondítson, hogy “megmentse” őt., Lottie-t, aki – miután a várva várt leánykérés elmaradt – fejest ugrik egy házasságba.

Mentségére legyen mondva, mármint Flissnek, a nővérnek, hogy csakugyan éretlenül viselkednek. De nagyon. A férfi, vagy inkább mondjunk fiút, azért veszi el de azonnal a lányt, mert dacol egy közeli ismerősével, aki szerinte rá akar telepedni. És ha már ilyet tesz egy harmincas fickó, egy harminchárom éves nőnek ezt azért észre kellene vennie. És mi az, hogy meg tudják akadályozni, hogy szexeljenek? Nem létezik, hogy nem jut eszükbe kivenni egy szobát a legközelebbi panzióban! Ez a görög tengerpart, hemzsegni kell ott az ilyen helyeknek!

És talán csak a regény fordulatai miatt volt, de talán tényleg létezik olyan, hogy valaki randi közben, vagy szex után a pasi lakásáról sms-ezik, és telefonál (!!!) csak azért, hogy ezt elújságolja! Most komolyan, nem lehet ezzel várni addig, míg “utána” van? Úgy értem, elköszöntek, és egyedül vannak…?

Szóval összességében elég idegesítő volt ez az egész regény, de a végére – mondjuk az utolsó harmad, negyed – egészen olvashatóvá lesz. Na ja, mikor már kezdenek a szereplők felnőttként viselkedni 🙂