«

»

Charles Dickens – Karácsonyi ének

karácsonyiRégóta gondoltam rá, hogy elolvasom a Karácsonyi éneket, hiszen annyiféle feldolgozással találkoztam már. Úgy döntöttem, hogy MOST jött el az ideje, tökéletes adventra hangolódás lesz.

A karácsonyi ének egy szép mese, szép ívű kidolgozással. Látszik, hogy tapasztalt, gyakorlott író művét olvasod. Úgy értem, például a Bradley, az osztály rémében egy hosszú folyamatot úgy zsúfol a szerző pár hétbe, hogy csak úgy csikorog, itt egy egyszerű ötlettel, a varázslat, az éjszaka, az álom (?) trükkjeivel éveket tudunk átölelni egyetlen éjszaka alatt. Mondjuk engem picit még akkor is zavar, hogy már a második szellemnek is olyan alázatosan és megtért hangon beszél a mi kedves jó Scrooge, pedig szerintem az efféle változáshoz, legalábbis hogy annak hosszú távon is eredménye legyen, több idő kell, de meg tudom magyarázni magamnak. Egy (főleg négy!) szellem megjelenése kicsit kizökkenti a megszokott, és elfogadom, kicsit talán önámítás csalfaságával magára erőltetett hitrendszeréből az embert….

Ha valaki nem ismerné a történetet (amit erősen kétlek), a mese lényege, hogy van egy fösvény, zsugori, undok vénember, aki gyűlöli a haszontalanságot, márpedig mindent haszontalannak ítél, ami nem hoz, vagy legalábbis nem takarít meg egy kis pénzt. A karácsony pedig ennek a végtelen netovábbja. Egy centire van attól, hogy minden rokona és ismerőse végleg elforduljon tőle, viszont nincs már annyi hátra, hogy ezt megengedhetné magának. Egy régi, megboldogult barátja, Marley, aki végigment ezen az úton, szellem mivoltában közbenjár a tulajdonképpen nem is tudom kinél, hogy túlvilági eszközökkel eltérítse erről a gyászos pályáról.

Szeretem ebben a könyvben, hogy a karácsonyt úgy tekinti, ahogy én is szeretem tekinteni. Bosszant, mikor sápítozunk, hogy “ó jaj, miért kell egy napra időzíteni a szeretést, és minden napnak olyannak kellene lennie, és blablabla”. Pedig szerintem is rendben van, hogy “hétköznap” éljük az életünket, felvállaljuk a gondjainkat, és ettől persze nyűgösek és fáradtak vagyunk, és azokkal vagyunk türelmetlenek, akiket a legjobban szeretünk, és akik a legkevésbé érdemlik meg, mert már fáradtak vagyunk megerőltetni magunkat (mindez persze az én értékrendemben is csak ésszerű mértékben!!), na de KARÁCSONYKOR igenis tessék/kötelező lassítani, és igenis kicsit meggondolatlanabbak vagyunk, kicsit többet költünk, mint más napokon tennénk, igenis előtérbe helyezzük a szeretetet.

Viszont zavarba ejt, hogy a “szegénységről”, a szegényekről úgy beszél, mintha az önmagában érdem volna. Mentségére legyen mondva, hogy mindez abban a korban, amikor az “eleve elrendelés” jobban működött. Ma már azért valamivel több befolyásunk van az életünkre, több a lehetőség, nagyobb esélyünk van átjutni azokon a sejtmembránokon, amelyek az egyes “kasztokat” azért ma is elválasztják…

Vélemény, hozzászólás?